130………
Az élőlények világában pár órányi örömteli létezés jut a tiszavirágoknak, néhány fának
pedig akár évezredek. Az Öreg Tjikko nevű lucfenyő a rekorder a maga 9500-nál (kilenc-
ezer-ötszáznál) is több esztendejével. Micsoda végletek!
Az intézményekkel sincs ez másképp. Felépülnek, eltűnnek. Némelyikre szót vesztegetni is
kár. Iskola azonban aligha akad ilyen.
Szombathelyünk szerencsés. Ma is tanítás zajlik nagy múltú iskoláiban. Ezek egyike
a miénk. Az első tanév a 130-ból a francia megszállás alatt 1809-ben épített
DIMICANTE-házban folyt, mert a polgári falai csak a következő őszre álltak. Állnak azóta is,
fő látványelemeikben szinte változatlanul.
Máig nem feledték városszerte, hogy közadakozásból létesült. Találkozott a szegény nép
adakozókedve és a magas hivatal szándéka. Ennek gyümölcse a polgári fiúiskola, amely
egy híján hatvan esztendőn át biztosította növendékeinek a családjukban elérhetetlen
műveltséget és tudást. Nem telt a szülőknek könyvre, újságra, rádió pedig még nem
is volt akkoriban (az első kísérleti rádióműsor 1924. március 15-én hangzott el), egyéb
technikai csodákról nem is beszélve.
A szegény kétkezi munkások tudták, gyermekeik az áhított kereskedői, kishivatalnoki
állásokat megszerezhetik négy év polgári végzettséggel. A fiúk igyekeztek. Mindenek előtt
megtanultak szépen beszélni, olvasni, írni. Ma is csodáljuk gyöngybetűiket. Örülünk életük
jobbra fordulásának. Ám a sors változandóságát, a mögöttünk lévő század szörnyűségeit
is megtapasztalta több iskolapadból kikerülő nemzedék. Tanáraikkal együtt megélték az
arisztotelészi igazságot: „ A műveltség jó sorsban ékesség, balsorsban menedék.” Volt
mihez menekülniük. A polgári és az azt felváltó általános iskola tanárai egyaránt kitettek
magukért, természetesen a szülőkkel karöltve.
Mindig is ragaszkodtak a Nyugat Királynőjéhez, Savariához, Steinamangerhez, szép
Szombathelyünkhöz ezen ódon falak növendékei. Talán azért is, mert becsülték értékeit.
Tudták és tudják, településünk 43 óta folyamatosan lakott. Szent Márton szülővárosa.
Római castruma maradványait - melynek helyére, s részben anyagaiból építtette Szily
János a székesegyházat és a püspöki palotát - Mátyás király is megcsodálta. Az épülés,
gyarapodás azóta is folyamatos.
Városunk tiszteletre méltó személyiségei közül szerencsére sokak nevét őrzik köz-
területek. Melyik szombathelyi ne tudná, mit köszönhetünk Kultsár Istvánnak? Ha ki
nem adja 1794-ben Mikes Kelemen törökországi leveleit itt, városunkban, azok talán
mindörökre egy polcon porosodnának.
Itt született a sivatagot kutató Almásy László, a trianoni békediktátumot alá nem író
Apponyi Albert, a színpad ünnepelt Márkus Emíliája, a költészet csodálatos Weöres
Sándora, a festészet Derkovits Gyulája. Iskolánk ablakaiból a túloldalra pillantva meg-meg-
emlegetjük Országh László nyelvészt (abban a házban született), áldva őt szótáraiért.
Örök büszkeségeink listája hosszú és folyamatosan gyarapodó. Élnek ők gyermekeink
szívében. Zrínyiseink szívében biztosan.
Akár a tudásszomj, amely a kezdetekkor a mainál jóval szerényebb eszközökkel felszerelt
tantermekben lángolt. Az információhordozók ez idő tájt az emberi elme és a könyvek.
Előbbi bőségben, utóbbi szűkösen.
Könyvtára lehetett volna városunknak 1825-26-tól Festetics László felajánlásából,
de Batthyány Fülöp főispán megvétózta. Korainak tartotta. A magyar nemzeti kultúrá-
val kapcsolatos törvények megszületéséhez kötötte. A nagy ráérésben legközelebb
1877 márciusában került napirendre ez az ügy. Mire a városi elemi iskola termeiben
elhelyezték az első állományt, újabb évek teltek el. A városi közkönyvtár (az 1880-as
legelső beszámoló szerint 580 magyar, 840 német nyelvű könyv alkotta) használata
ugyan ingyenes, de tizenöt betöltött életévhez kötött.
A hat évfolyamot végző, felsőoktatásba készülő polgárista legénykék egyike- másika
látogatta is buzgón, mikor életkora már nem jelentett akadályt. Addig se maradtak
tudós könyvek nélkül. Számítva a diákság olvasás iránti vágyára, a derék tanárok már
az első tanévben megalapították az iskola könyvtárát. Közadakozásból gyűlt össze a
92 kötet. Vigyázója, Szumrák Károly tanár úr rögvest rendszerezte:
I. Tanári könyvtár (egyik szekrény)
II. Ifjúsági könyvtár (másik szekrény).
1891 őszén harmadik csoport is lett. Ez a „Segítő könyvtár”. Nagy szükség volt rá a
sokgyermekes, nehéz sorsú családokban. Nem kellett megvenniük a tankönyveket,
gyermekeik kölcsönbe kapták. Ők is nagy kópék voltak, akár a mai nebulók. Firkáltak,
írtak ezt-azt a lapokra, igaz, ők még mértékkel. Ellenőrizhető egy 1865-ben (jó ég, a
kiegyezés előtt két évvel!) kiadott könyvben. Címe: A felfedezések és találmányok
története.
Mi minden lakozik a gyermeki lélekben! Csintalanság, bátorság, kíváncsiság biz-
tosan. Szükség is van mindezekre. A közönybe ragadtakat nehéz motiválni,
akár kisgyermekek, akár felnőttek. Ma a számtalan technikai eszköz sok időt rabol el
minden használójától, régente a tudást összekapcsolták a könyvvel, olvasással.
Az első évtizedek kis mezítlábasai még petróleumlámpa, gyertya mellett olvasgattak,
tervezték a szép jövőt.
Szép jövő… A múlt század két soha nem látott mértékű világégést hozott. A Nagy
Háború első áldozatai közt volt mintegy hatvan tanuló. Harctérre vonuló apa,
dolgozó testvér helyét kellett betölteniük családjukban. Bár tanáraik tandíjmentességet
jártak ki nagyjából ugyanennyi fiúnak, rajtuk ez nem segített. S a háború minden eszten-
deje újabb fiúcskáktól vette el a tanulás lehetőségét.
Azért - zord idők ide, zord idők oda - öröm is akadt. Például a cserkészkedés.
Hogy is kezdődött? Králik László, a nagybecskereki főgimnázium tanára 1910-ben ol-
vas egy Bog Scouts nevű angol diákszervezetről, s lelkendezve mutatja be iskolája éves
Értesítőjében. Valami lángra gyúl, s terjed futótűz gyanánt. Mindenkinek tetszik a
program: az iskolapadban hosszú órákat ülő gyerekek legyenek a szabadban sokkal
többet. Ott tanulják meg a teljes önellátást ( favágás, tűzrakás, kunyhóépítés a fellelhető
anyagokból, bográcsban főzés…), mozogjanak, sportoljanak. Gyorsan megalakulnak az első
csapatok. 1912 karácsonya táján már Magyar Cserkészszövetség is van.
A magyarok hamarosan két világdzsemborin (találkozó) is sikeresek, egyiket meg is nyerik!
Ez a mozgalom egészséges életszemléletre, hagyománytiszteletre nevelt. Egyenruhával
küszöbölte ki a társadalmi különbségeket. Volt vígan harsogható induló, táborozások, min-
den, ami gyerekszemmel izgalmas.
A mi iskolánk kiscserkészeinek a náluk pár évvel idősebb, már felsőkereskedelmiben
tanuló korábbi iskolatársaik segítettek. Visszajártak rajvezetőnek. Élmény minden
beszámolójuk túráikról, 2-3 hetes táborozásaikról, melyekre munkával teremtették
elő az anyagi fedezetet (hársfavirágot gyűjtöttek, vadgesztenyét szedtek, stb.). A
cserkészek megépítették Csillebércet. Ezt a gyermekparadicsomot kisajátították a
kommunisták a háború után úttörőszövetségüknek…
Az iskola segített szükséget szenvedő gyermekeinek a rémes háborús időkben (is).
Szerzett és osztott segélyt ruhabeszerzésre, cipőre. Ügyel a bejárók közlekedésének,
étkeztetésének részleteire. Nyelvtanfolyamokat szervez. A szülők bevonásával végig-
gondolja és megtervezi a légiriadós teendőket. Az utolsó időkben teljesen felborul a
tanév rendje. Tanítgatják, vizsgáztatják - szinte bármikor - a felbukkanó diákokat.
Még ennek az 1944/45-ös tanévnek a végén is készítenek értesítőt (évkönyvféle).
Ez az utolsó. A címlapot maguk írják tustollal. A szöveg írógéppel készül. Van egy
példánya az iskolának. Indigós, nem az eredeti. Egyik féltve őrzött kincsünk.
Szeptembertől aki legalább egy évfolyamot elvégzett már, folytathatja tanulmányait.
Új évfolyam már nem indulhat. Lezárult egy korszak.
Új világ - új feladatok. 1945-ben megtörtént az általános iskolává válás.
A második világégést végigszenvedő kisdiákok a legegyszerűbb dolgoknak is tudtak
örülni. Vége a pincékben bujkálásnak, éhezésnek, rettegésnek. Lehet jönni reggelente
a könyvek mellett zsíros kenyérrel a táskában, bár rozzant öltözékben, de az örök
gyermeki kíváncsisággal. Vihetik haza csillogó szemmel az élményeket, kezükön és
ruháikon a tintafoltokat. Ezek nélkül bizony nem úszta meg senki a betűvetés elsajátítását.
A toll tintásüvegbe mártogatása nehéz művelet, időbe telt, míg a mindennapos mosást,
súrolást megúszták az anyukák.
Az 50-es években a zsúfoltságon sokat segített, hogy a régi izraelita felekezeti iskola épületét
(„Kis Zrínyi”) intézményünkhöz csatolták. Ez néhány tantermet és egy tornatermet is jelentett.
A már ekkoriban fellendülő sportéletre gondolva a nagyiskola udvarát bővítették, így alkalmas
lett kézi- és kosárlabdázásra.
Évtizedeken át kötelező volt a kék köpeny viselete. A kényelmetlen, nem szellőző műanyag
holmi a régi csinos egyenruhákkal egy lapon nem is említhető.
A gyerekek - akár a háborúk hosszú éveiben - békeidőben is megélték
iskolájukból kiakolbólításukat. 1963-ban felújították a főépületet. Szokás szerint határidők
eltolódásával. Így aztán lehetett szanaszét tanítani, tanulni a város különböző részein
egészen az 1964. esztendő nyári vakációjáig. Jót is hozott az iskola megújulása: lett főző-
konyha. A diákság nem kényszerült többé máshonnan hozott, felmelegített, de leginkább
vagy hideg vagy odaégett ételek fogyasztására. Frissen főzött várta őket az ebédlőben.
Előtte azonban a szerényebb manuális készségű leányzók frászt kaptak a polytechnika
(ma technika) kínjaitól. Drótból, lemezből barkácsoltak semmire se jó tárgyakat. Bütykölésük
közben meg-megsérültek a kezek, ujjak. Ezt a tananyagot varrás váltotta fel. Újfajta gyötrel-
mek! Az anyukáknak is. Vagy megvarrták az egyebugya fazonú kötényeket, aljakat, vagy
kénytelenek voltak titokban varrónőhöz fordulni.
Változtak a tantárgyak, egyszer csak még nagyobb dolgok is… Megszűnt a kötelező orosz-
tanulás. Felgyorsult az élet. Szinte minden esztendőről oldalakat lehetne írni, de ezekre
az időkre még emlékeznek nagyszülők, szülők, s tovább is adják az örökké érdekes diáktörté-
-neteiket. Hozzák egykori iskolájukba sokan a kis utódokat. Ez a legszebb köszönet…
Hálás szívvel éljük meg. Mi ma is vállalnánk iránytűnek Eötvös József gondolatát:
„Félig sem olyan fontos az, amit tanítunk gyerekeinknek,
mint az, ahogy tanítjuk.
Amit az iskolában tanultunk,
annak legnagyobb részét elfelejtjük,
de a hatás,
melyet egy jó oktatási rendszer szellemi tehetségeinkre gyakorol,
megmarad.”
Büszkék vagyunk diákjainkra. Azért is, mert megállják helyüket a felnőttvilágban, s természe-
tesen iskolánk hírnevének versenyeredményekkel öregbítéséért is. Minden tanév olyan hosszú
sikerlistával zárul, amilyent az utolsó évkönyvünk tartalmaz. Sok-sok oldalon.
Hogy hányszor 130 év van hátra? Ha a kívánságok teljesülnek…
Szabados Klára