Gyönyörű táj, ámulatba ejtő hegyek, völgyek, csörgedező patakok és magyar nyelven megszólaló emberek. Mintha nem is léptük volna át a határt, mintha haza érkeztünk volna…
Határtalanul-program keretében immár ötödik alkalommal utazhatott a Szombathelyi Zrínyi Ilona Általános Iskola hetedik évfolyama. Várakozással és izgalommal teli készülődés előzte meg utunkat, kutattunk, úti könyveket bújtunk. Sokan sokfelé jártunk már, de mindenki először indult a Kárpátok, Erdély irányába.
Autóbuszunkon utazva nagyon vártuk, hogy a határt átlépve változzon a táj, lássuk a hósipkás hegyeket, találkozzunk csavaros észjárású székelyekkel.
Tordai hasadék… már a neve is rejtélyes legendára utal. Valóban kettészakadt a hegy, utat adva Szent László menekülésének. Most mi jártuk végig a kacskaringós, vadregényes ösvényt a patak partján. A szurdokvölgyet körülölelő hatalmas sziklafalak között igazán aprónak éreztük magunkat. Kerestük és meg is találtuk Szent László pénzét.
Ámulatba ejtett bennünket a tordai sóbánya szépsége, csillogása, a tükörsima fekete falak, a kanyargós járatok. Ám ahogy egyre beljebb és lejjebb haladtunk, rájöttünk, hogy a szépség mögött a falak sötét titkokat rejtenek. Titkokat emberekről, akik erejüket felülmúlva dolgoztak e bányában, titkokat sorsokról, amelyek a külvilágtól messze, a sötétség birodalmába lettek elzárva. Hátborzongató élmény volt.
Rövid időt tölthettünk a nagyváradi Kanonok sor oszlopai között, de jókor érkeztünk. Egy kultúrprogram közepébe csöppenve először hallottunk magyar szót, s láttunk magyar néptáncot. Ady Endre szobra mellett is megpihentünk néhány pillanatra az utcán, s igyekeztünk a költő „Körös-parti Párizsának” minden illatát, hangulatát magunkba szippantani, hiszen indulnunk kellett tovább. Bánffyhunyadra érkeztünk, ahol megnéztük Európa egyedülálló kazettás mennyezetű református templomát, a kalotaszegi mintával díszített kézi szőtteseket. Körösfőn megemlékeztünk Vasvári Pálról, és ismeretséget kötöttünk helybéliekkel, akik azonnal az utcára jöttek csoportunkat meghallva. Örültek nekünk, magyaroknak.
Torockó valóban Erdély gyöngyszeme, ezt magunk is tapasztaltuk. A faluba érve varázsos hangulat fogott el minket a kétablakos, fehérfalú, takaros házak láttán. Mintha megállt volna az idő, a modern világ szerencsére alig hagyott nyomot a falucska történelmi báján. Bár a Székelykő mögött kétszer felkelő napot nem láthattuk, a hegyet megmásztuk.
Anna néni, torockói szállásadónk hamar szívébe zárt bennünket, és szívesen mesélt a helybeliek életéről, mindennapjairól. A helyi gasztronómiába is belekóstolhattunk: Somodi kalács került asztalunkra a vacsoránál, a reggelinél pedig üdítő menta teával vártak bennünket. Nemcsak ízes finomságával, hanem ízes beszédével is meglepett bennünket az utcai kürtőskalács-árus, aki a kedvünkért jó korán kelt, hogy frissen sütött, gőzölgő csemegéjét vihessük útravalónak.
Leküzdöttük a mélységtől és magasságtól való félelmünket, önmagunkat. Megmásztuk a Székelykőt, ami egy lélek-kirándulással is felért. Igazi kihívás volt a túra, út közben sokszor megálltunk és visszafordultunk volna, de mindig nyúlt felénk egy segítő kéz, jött egy bátorító mosoly. Továbbmentünk, s a hegytetőt elérve már tudtuk: megérte. A magyar zászló mellett állva éreztük, itt is magyarok vagyunk.
A lefelé út sem volt kalandoktól és megpróbáltatásoktól mentes. Akkor sem adtuk fel, amikor már úgy éreztük, minden erőnk elszállt. Kitartásból, önfegyelemből és segítőkészségből jelesre vizsgázott minden túrázó.
Negyedik napunk is mozgalmas volt: sétáltunk Gyulafehérváron, majd Vajdahunyad felé vettük utunkat, s meg sem álltunk a híres Hunyadi-várig. Éppen filmforgatás volt, így a vár falai és a korabeli díszletek között lépkedve valódi időutazást tehettünk. Hazafelé Aradon még megálltunk, hogy közösen elénekeljük a magyar Himnuszt a vértanúk emlékművénél. Torokszorító pillanat volt. Nehéz szívvel hagytuk magunk mögött Erdélyt, és mindazt, amit adott számunkra.
Utazás … nemcsak Erdélybe, hanem a lelkünkbe is. Sokat tanultunk magunkról és másokról. Kitartóbbak, összetartóbbak lettünk. Megtapasztaltuk azt is, milyen nehéz és egyben felemelő érzés magyarnak lenni Magyarország határain túl.
Lelkünk részévé vált ez a kirándulás, a táj, az emberek, az átélt, közös pillanatok, élmények, amelyekről még most is nehéz beszélni, annyira megérintettek bennünket.
Ide biztosan vissza kell még térnünk… egyszer.