Örültünk szeptember 18-án reggel annak, hogy nem lesz tanítás. Akkor még nem sejtettük, tanulunk mi ezen a délelőttön, nem is keveset; ráadásul örömünket is leljük benne.
Vendégek érkeztek, akiknek az élet nem osztott egyenlő esélyeket. Mozgássérült volt egyik néni, vak a másik. Kíváncsian hallgattuk őket. A tolókocsival (kis távolságra bottal) közlekedő néni dolgozik, van családja, sportol is. Erről a sportról osztályfőnökünk keresett filmet az Interneten előadás közben, s meg is néztük.
Sokunk kedvence lett az idősebb, a vak néni. Hozott sokféle tárgyat. Kipróbálhattuk a vakon jövést- menést, tapintással fémpénzek felismerését…
Megtudtuk, hogy oldja meg hétköznapi teendőit a vak Marika néni. Leesett az állunk!
Ablakot tisztít, süteményt süt (megtapogatja a forró tepsiben, jó-e már, meg is ég mindig a keze- ezt tudja előre- majd meggyógyul), ruhákat hajt fel, mindennap főz családjának. Nyári szünetekben előfordul, hogy egyszerre öt unokát lát el, míg szüleik dolgoznak.
Kislány korában vakult meg. Látó emlékei elevenek ma is.
Braille- íráshoz használt eszközét is elhozta, bemutatta működését. Leírta nevünket kis általa hozott cédulákra.
A délelőtt során láttunk filmet Szendrő Szabolcs féllábú hegymászóról. Teljesítménye, akaratereje lenyűgözött bennünket. Ugyanígy érzünk Nick Vujicic, a kéz és láb nélkül született ember iránt. Története felemelő. Még így is lehet teljes életet élni, hisz bensőnkben lakozik, ami ehhez kell.
Jó volt, hogy nem nélkülük beszéltünk róluk, hogy személyesen és filmeken eljöttek közénk ők, akiktől ugyan elvett valamit az élet, ennek ellenére ők tudnak adni nekünk.
Sokat. Fontosat.
7.b-c osztályok